10.

Idővel minden mondat, amit eleget, és elég hévvel hangoztatnak, mozdíthatatlanná válik. Igazsággá. Feltéve persze, hogy túléli a nézeteltéréseket, és hangoztatói ügyesen elhallgattatják ellenfeleiket. Ha sikerrel járnak – ha sikeresen eltávolították összes ellenlábasukat  – akkor ami megmarad, egyértelmű igazságként híresül el.
Ez igazság objektív nézőpontból? Nem. Az ember elérheti valaha is ezt az objektív nézőpontot? A válasz ez esetben is nem. Szó szerint, fizikailag lehetetlen. Túl sok a tényező. Túl sok körülményt és képletet kell számba venni. Megpróbálhatjuk persze... Egyre közelebb és közelebb kerülhetünk a valóság felfedéshez. De sose érhetjük el. Soha...
Rájöttem, hogy amíg a Templomosok léteznek, megkísérlik majd a valóságot a saját akaratuk szerint formálni. Tudják, hogy nincs abszolút igazság – vagy ha van is – szörnyen fejletlenek vagyunk ahhoz, hogy megismerjük. Ezért hát megpróbálják létrehozni a saját magyarázatukat. Ez az úgynevezett "Új Világrend" fő alapelve; a létezés saját ízlésük szerinti átalakítása. Ez nem a kincsekről szól. Nem az emberekről. Ezek pusztán csak eszközök. Ez az egész a tervekről szól. Okos elgondolás. Hiszen hogy harcolhatna bárki is tervek ellen?
Ez a tökéletes fegyver. Nincs valódi alakja, mégis számos, sok esetben erőszakos módon képes megváltoztatni a világot. Egy hitvallást nem ölhetsz meg. Még ha végzel is az összes hívével, el is pusztítod összes iratát – pusztán csak időt nyersz. Valaki egy nap majd újra felfedezi. Újra feltalálja. Hiszem, hogy még mi, az Asszaszinok is csupán csak újra felfedeztünk egy Rendet, mely jóval az Öregember előtt is létezett...

Desmond szintén a Farmon lakott. Egy évvel volt csak fiatalabb nálam. Ha lehet ilyesmiről a Farmon beszélni, legjobb barátomként tekintettem rá. De ő más volt mint én... Egyáltalán nem érdekelte a rengeteg tudás, nem érdekelték az erőnléti edzések. Álmodozni szeretett. És rajzolni.
Csak ritkán mutatta meg a rajzait. Amorf ábráknak tűntek, akárhogy próbálkoztunk, nem vettünk ki belőlük semmit.
Amikor megtudtam az igazságot, a legnehezebb előtte volt titkot tartani. A körülöttünk lévő végtelen világ híre csak olaj lett volna lángoló lelkére...
Hiba lett volna elmondani neki... épp úgy, ahogy hiba volt elmondani Dorahnak...

9.

Miért ragaszkodnak ösztöneink az erőszakhoz? Tanulmányoztam a különböző fajok közötti interakciót. A túlélés veleszületett vágya úgy tűnik a másik lény halálát követeli meg. Miért nem élhetnek egymást segítve? Annyian hiszik, hogy a Földet isteni erő teremtette – de én csak egy elmebeteg terveit látom, melyek ragaszkodnak a pusztítás és a kétségbeesés ünnepléséhez. Eredetünk zűrzavaros. Minden szándékosságot nélkülöző. A cél és a lét érzetét mintha pusztán csak az idő múlása nevelte volna belénk. Először a természet segítségével – később az emberével...

Kopogtattam az ajtón.
- Szabad - hallottam a túloldalról. Benyitottam. A mester háttal állt, irodája ablakán tekintett ki. - Már vártalak, Jonathan - mondta, és megfordult. - Azt hittem, gyorsabban olvasol.
Remegő kezemben tartottam a kis fekete, bőrkötéses könyvet. Még mindig az ajtóban rostokoltam.
- Gyere beljebb! Bizonyára nagyon felkavart, amit olvastál, és nem sokat értettél belőle. Igazam van?
- Igen... Ki ez az Altaïr? Kik azok az asszaszinok? Az egésznek semmi értelme...
- Dehogyisnem. Altaïr egy hatalmas, nagyon távoli ősöd, és te is hordozod örökségét: te magad is asszaszin vagy, ahogy mi mindannyian itt a Farmon.
- Én nem vagyok gyilkos.
- Még nem. De sorsod, hogy őrizd az emberiség békéjét. Bármi áron. Akár a gyilkosság eszközével is. Tudod-e, hogy mi az igazság?
- Semmi sem igaz.
- Igen. De tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy csak magunkba vethetjük hitünket. Csak az vezethet eredményre, ha olyannak látjuk a világot, amilyen az valójában. Sokkal könnyebb a vak hitbe kapaszkodni, ahogy azt sokan teszik, de nekünk nagyobb távlatokban kell gondolkodnunk. "Mindent szabad." Ez sem azt sugallja, hogy a szabályok nélküli szabadság a cél, hanem azt, hogy elménk korlátait kell legyőznünk. Figyelsz Jonathan?
A felismerés elemi erővel tört rám. Szinte a földhöz szegezett. A megannyi éven át skandált szavak tartalommal gazdagodtak. "Semmi sem igaz. Mindent szabad." A csontvelőmig hatolt az érzés, hogy tartozom valahová. Asszaszin volnék?

8.

Azt hittem, Adha révén találhatom meg a nyugalmat, hogy letehetem a kardot, és normális emberként élhetek tovább. De már tudom, az efféle álmokat jobb szunnyadni hagyni... Az arca... Megpróbálom száműzni elmémből, ahogy azokra a nappalokra és éjszakákra gondolok vissza, amikor templomos fogvatartóit üldöztem a tengeren. Majdnem időben utolértem őket. Majdnem. Bárcsak gyorsabb lettem volna. De csak élettelen testét tarthattam a karjaimban – láttam a rémületet leragadt, mozdulatlan szemein... Minden felelőst levadásztam, mindegyikőjüket másvilágra küldtem. De ez nem okozott örömet. Sem megelégedést, sem megkönnyebbülést. A haláluk nem hozta vissza Adhát. Nem gyógyította be a sebeimet. Ezek után biztos voltam benne, soha többé nem érezhetek úgy nő iránt, ahogy iránta.

Szerencsémre tévedtem.

Miután Dorah a folyóba zuhant, három egyenruhás tűnt fel a semmiből, gyorsan bekerítettek.

- Tudtam, hogy nem lett volna szabad egyedül ideengedni! - kiáltotta az egyik.

Fájdalmas tűszúrást éreztem a nyakamnál. A világ elmosódott körülöttem, megszédültem, végül minden elfeketedett.

*

Furcsa környezetben ébredtem fel. Minden rideg volt és steril. Újépítésű, szívtelen, szexi, acél, üveg. Akár az ördög lelke.

Egy ágyon feküdtem. A lámpa a szemembe sütött, de felém hajolt egy orvosi köpenybe öltözött figura, eltakarva ezzel az égő fényét.

- Talán nem ildomos épp most felemlegetnem a világtörténelem legnagyobb átverését, de "Isten hozta, Mr. Hoffbringer". Isten hozta az Abstergo Vállalatnál. A nevem Dr. Vidic. Hoffbringer, mi? Németül nagyjából azt jelenti: "A remény elhozója", igaz?

- Vidic, mi? - vágtam a szavába. "Az ember, aki lát" szerbül. Remélem nem csak azért hoztak ide, hogy nyelvi vetélkedőt tartsanak. Attól félek, én nyernék.

Vidic kissé meghökkent, de nem vesztette el a hidegvérét.

- Látom Mr. Hoffbringer, kitűnő humorral áldotta meg az anyatermészet. Jól látja, nem az intellektusunk fitogtatása miatt hoztuk magát ide. Mit gondolna, ha azt mondanám, hogy a DNS sokkal több információ eltárolására képes, mint azt eddig hitték?

- Azt, hogy maga egy elmeroggyant.

- Újfent csak tisztelegni tudok ragyogó szellemisége előtt, Mr. Hoffbringer... - Egy másodpercig habozott, arckifejezése olyan volt, mintha minden csepp erejét latba kellene vetnie, hogy el tudja magyarázni nekem mondanivalóját. - Képzelje el, hogy a DNS az adott emberi lény tulajdonságainál több információt hordoz! Képzelje el, hogy az ember DNS-lánca tartalmazza elődei emlékeit is! Születéstől halálig, az őseivel történt összes dolgot! Várjon csak! Ezt nem is kell elképzelnie, mert ez a valóság. Ez a valóság, és mi képesek vagyunk hozzáférni ezekhez az információkhoz.

- Ezt maga se gondolhatja komolyan.

- Feküdjön be a gépbe, és megtudja! Bár ez igazából nem választás kérdése. Mindenképp be kell feküdnie, és mindenképp meg fogja tudni.

- És mégis mi szüksége az őseim információira? Miért kellett éppen engem levadásznia kísérleti nyúlnak?

- Azt hiszem, Mr. Hoffbringer, tudja maga pontosan, miért különleges. Maga is közülük való. Egy asszaszin.

Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Eszembe jutott a farm. Dorah. A mester. Desmond.

7.

Robert de Sable ugyan meghalt, de a szervezete továbbra is működik. Első ránézésre ugyan nem tűnhet úgy, de attól tartok továbbra is fenyegetést jelentenek ránk. Egykoron büszkén járták az utcákat – könnyű célponttá válva ezzel – mostanra azonban az árnyékba húzódtak. Egyre nehezebb megtalálni őket. Miféle ármányokat szövögethetnek a sötétben? Ezzel megnehezítették a munkánkat...

Már most pletykák keringenek egy mozgalomról Ciprus szigetén. Utána kell néznem... Ráébresztettek, hogy változtatnunk kell a taktikánkon. Ez az erődjeink végét jelenti. Nem szabad továbbra is a látványos, nyílt téren történő kivégzéseket preferálnunk. Csendben kell szőnünk a hálóinkat, mindent másként kell csinálunk, mint eddig. Bár arra kérem a testvéreimet, hagyjanak fel rituális szokásaikkal, azt nem várom el tőlük, hogy adják fel a krédót is. EZ AZ, ami Asszaszinná tesz minket, nem az ujj levágása. Nem a Paradicsom hamis ígérete. Nem a méreghasználat tiltása. Az embereket szolgáljuk, nem a szokásokat. Ha lopakodnunk kell, lopakodni fogunk. Ha mérget kell használnunk, mérget fogunk használni. Ha az ujj levágása nélkül is használhatjuk a pengéinket, akkor nem tesszük kötelezővé ezt az áldozatot. Beavatottjainkat nem manipulálhatjuk hazugságokkal és ócska bűvésztrükkökkel. Tisztán és őszintén kell beszélnünk. Meg kell újulnunk...

Hosszú hetek teltek el, de a tetőn látottaktól csak nem tudtam szabadulni. Lassan Altaïr kódexének végére értem, de változatlanul zavaros volt az egész. Úgy éreztem, mintha mozsárágyúval lőnék a fejembe az információkat, és egyedül képtelen lennék állni ezeket a rohamokat.

Az órák és az erőnléti edzések egy napra sem szüneteltek. A legnagyobb filozófusok gondolatait dolgoztuk fel, terítékre került Aszklépiosz, Arisztotelész, Hérakleitosz, Xenophanész, Zarathustra. Az edzések során megtanultuk uralni a testünket. Összeszorított fogakkal hajtottuk végre az összes feladatot, a mászófalak tetejére olyan könnyedén jutottunk fel, mintha csak az anyatejjel szívtuk volna magunkba ezt a tudást. A lányok és a fiúk egyaránt bámulatos ügyességgel teljesítették a nehezebbnél nehezebb kihívásokat. Mintha csak erre lennénk hivatva...

Az érzéseim Dorah iránt nem lankadtak, épp ellenkezőleg, ahogy teltek az órák, napok, hetek, a szívem egyre hevesebben dobogott a lányért. Végig akartam simítani hosszú fekete haját, magamhoz ölelni, hemperegni vele a kinti szabadság sárga homokjában. De a Farm házirendje szigorúan tiltotta a romantikus érintkezést...

Miután Altaïr kódexének utolsó lapját is elolvastam, eljött az idő, hogy újra felkeressem a mestert. Elképzelni sem tudtam, mit fog majd mondani.

6.

Kik voltak Azok Akik Előttünk Jöttek? Mi járatban voltak itt? És mikor? Évszázadokkal ezelőtt? Évezredekkel? Még annál is régebben? Olyan kevés maradt utánuk... Mi üldözte el őket? Mik ezek a kincsek? Palackba zárt üzenetek? Eszközök, melyeket azért hagytak hátra, hogy utat mutassanak, hogy segítsenek minket? Lehet, hogy csak az itthagyott holmijukért küzdünk, isteni jelentőséget és célt tulajdonítva pár eldobott játékszernek?

 Ő csak mosolygott, a végtelen folyó csörtetett a lábam alatt, én pedig tehetetlenül néztem magam elé.

- A krédó...

- Laa shay'a waqui'n moutlaq bale kouloun moumkine. Őseink bölcsességét rejtik e szavak. Igen. A krédó. Rég nem hallottad már, igaz?

Könnyek gördültek végig az arcomon. A haragtól és az elkeseredettségtől ökölbe szorult a kezem.

- Hol voltál...? - a könnyeim szinte már eggyé váltak az alattam dübörgő végtelen víztömeggel. - Hol voltál eddig?

Nem felelt. Változatlanul csak mosolygott.

- Sajnálom, Jon - szólalt meg végül. - A dolgok nem olyan egyszerűek, mint azt annak idején gondoltuk. A Rend nem más, mint egy öncélú, fanatikus szekta, ami az egész világ pusztulását okozhatja.

- Szeretsz?

- Jon, nem hallod, amit mondok?! Hazugságban nőttél fel! Szeretném, ha ezt te is felismernéd, és velünk jönnél.

- De szeretsz?

- Jon, én...

- Akkor ennyi lett volna az egész? Ennyi?

A harag elhatalmasodott rajtam... Közelebb léptem Dorah-hoz, és megragadtam. Nem szóltam semmit, csak mélyen a szemébe néztem.

- Jon, engedj már el, ez fáj! Jon!

A lányt egy mozdulattal ellöktem magamtól, a kék víztükör felé. Zuhant, zuhant és zuhant, le a hídról, a gyors sodrású folyóba. Azt hittem, akkor látom utoljára.

5.

Nem tudtam szabadulni a látottaktól. A szabadság olyan érzés, melyet ha egyszer megtapasztaltál, sosem feledhetsz el.

Az ágyamon ültem, a kapott könyv a párnámon feküdt az olvasólámpa fényében. Éjjel volt, nem kockáztathattam, hogy valaki meglásson. Ki ez az Altaïr? Kinyitottam a könyvet, és olvasni kezdtem.

Már napokat töltöttem el a kinccsel. Vagy inkább heteket? Hónapokat? Már nem lehetek biztos semmiben... A többiek időről időre felkeresnek – étellel kínálnak, megpróbálják elterelni a gondolataimat. Szerintük hanyagolnom kellene a tanulmányaimat... Malik szerint az egészet abba kellene hagynom. De még nem állok készen rá. Az Éden almáját meg fogom érteni. Muszáj lesz... Fegyver volna? Vagy egy jegyzék? Vagy mindkettő? "Aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza." Az ilyen állítás mögött rejlő bölcsességét meg tudom érteni... De az, hogy igaz is legyen... a szó szoros értelmében? 

Egy társadalom, mely ideákkal és információkkal vívna háborúkat kard és acél helyett? A tárgy feladata egyszerű. Sőt, alapvető. Uralom. Irányítás. De a folyamat... a módszerei és eszközei, melyekkel él... EZEK a lenyűgözőek. Azok, akik tanúi ragyogásának, ígéretet kapnak, hogy minden vágyuk teljesül. Csak egy dolgot kér cserébe: teljes engedelmességet. Ki tudna ennek ellenállni? Ez a megtestesült csábítás. Emlékszem a pillanatra, amikor az én akaratomat is megrendítette egy pillanatra. Amikor Al Mualimmal álltam szemben, az önbizalmam megingott. Kiderült, hogy ő, akit addig atyámnak hittem, a legnagyobb ellenségem. A kétség legapróbb felvillanására volt csupán szüksége, hogy az elmémbe férkőzzön. Nekem azonban sikerült elűznöm a rémképeit – helyreállítottam az önbizalmamat – és a túlvilágra küldtem. Megszabadítottam önmagam. Most azonban azon tűnődök... Tényleg sikerült? Hiszen itt ülök – kétségbeesetten próbálom megérteni azt, amit megesküdtem, hogy elpusztítok. Miért? Mert az Almának el kell mondania valamit. Érzem valaminek a vibrálását – egy nagy és veszélyes valami vibrálását... Mindannyiunk élete kockán forog. Az én kötelességem tenni valamit. Ezért nem tehetem... Nem hagyhatom itt, amíg meg nem találtam az igazságot.

Nem értettem. Alma? Kincs? Kik ezek az emberek? Altaïr, Malik, Al Mualim? Tovább olvastam.

Mi az Asszaszin Rend három legnagyobb önellentmondása?  (1) A békét próbáljuk terjeszteni, de gyilkosság útján. (2) A szabad gondolkodásra akarjuk rávezetni az embereket, de engedelmességet várunk el egy mester és a szabályok iránt. (3) Rá akarunk mutatni a vak hit veszélyeire, mégis, mi magunk is gyakorlói vagyunk.

Nincs kielégítő válaszom ezen vádakra, csupán találgatni tudok... A szabályokat egy felsőbbrendű cél érdekében fordítottuk ki? Ha igen, mit mond ez el rólunk? Azt, hogy hazugok vagyunk? Azt, hogy csalók? Azt, hogy gyengék? Minden percben ezekkel az önellentmondásokkal küzdök, és a hosszú évek dacára még mindig nem találtam megfelelő választ... Attól tartok, nem is létezik ilyen. 

Semmi sem igaz, mindent szabad. A hitvallásunk lenne a válasz? Az, hogy egyvalami lehet egyszerre két ellentétes dolog is? Miért is ne? Hát nem én vagyok erre a bizonyíték? Mi, a nemes szándékainkkal és a barbár módszereinkkel? Mi, akik az élet szentségét hirdetjük, de gondolkodás nélkül elvesszük azoktól e jogot, kiket ellenségeinknek vélünk?

A könyv összezavart. Rólunk szólt, de az állításai igaztalannak tűntek. Mi nem vagyunk gyilkosok. Miért kaptam ezt a könyvet a mestertől? Azért, hogy felismerjem, hazugság, vagy azért, hogy megtudjak valamit, amit eleddig a titok homálya fedett? Talán ezért mondta, hogy újra találkozzunk, azután, hogy elolvastam Altaïr kódexét. Három érzés járta át a lelkem: a szabadság, a szerelem és a bizonytalanság érzése. Lehet hogy ez a három igazából egy?

4.

A mester irodájának ajtaja előtt megtorpantam. Nem tudtam, kopogtassak-e, vagy egyből benyissak. Miközben ezen tűnődtem, a szememet a szép tömörfa ajtón pihentettem. Ugyanaz a motívum díszítette, mint megannyi mást a Farm területén; nem igazán tudnám se leírni, se lerajzolni, pedig élénken előttem van a nap minden percében. Fogalmunk sem volt róla, hogy mit jelent az ábra, egyszerűen csak éreztük, hogy helyénvaló és valahogyan kicsiny közösségünkhöz kapcsolódik.

Kinyílt az ajtó. A mester állt előttem.

- Jonathan! Már azt hittem, sose érsz ide - mondta kissé rosszallóan, de mosolyogva. Közepes termetű, magas titulusához mérten egész fiatal férfi volt, kifejezésteli szemekkel és rövid fekete hajjal. - Gyere be!

Mosolygott. Tényleg nem szidásról lesz szó. Beléptem az ajtón és követtem a mentorom a rövid folyosón át az irodahelyiségbe. A szoba padlóját hajópadló fedte, központi helyén egy íróasztal állt, alatta perzsa szőnyeggel, mögötte pedig egy kényelmesnek tűnő bőrfotellel.

A mester a szoba egyik félreesőbb sarkából egy görgős széket tolt az asztalhoz.

- Ülj le! - mondta. - Fontos megbeszélnivalónk van.

Leültem a székbe. Komoly koncentrációt igényelt, hogy ne kezdjek el ide-oda csúszkálva játszani, mintegy tönkretéve a jól felépített komoly szituációt. Az erőfeszítéseim meglátszódhattak az arcomon is.

- Nem muszáj úgy ülnöd, mint aki karót nyelt. Ez egy görgős szék elvégre - még mindig mosolygott, utolsó mondata az én arcomon is megtörte a konstans fapofa uralmát. - Ha kényelmesen elhelyezkedtél, akkor kezdjünk is hozzá! Gondolom sejted, miért hívtalak ide. - Az arcom az előbbi mosoly dacára is megszeppent és rémült volt. - Hm... Nem úgy festesz, mint aki tudná.

- Én...

- Oda se neki! Elmagyarázom - mondta furcsán közvetlenül. Egész nap olyan könnyed és barátságos volt. Szokatlan... - Tizenöt éves lettél. És a Farm legígéretesebb növendéke vagy. Ez a kor fordulópontot jelent az életünkben, elég érett vagy, hogy elolvasd ezt. - Az íróasztal fiókjából egy kis könyvet vett elő. - De ne mutasd meg senkinek, aki érdemessé válik rá, szintúgy elolvashatja majd.

Kinyújtottam a kezem és átvettem a kis könyvet. Fekete bőrkötésén aranyozott betűkkel a következő szöveg állt: "Altaïr kódexe".

- Miután elolvastad, újra találkoznunk kell. De előtte még mutatok valamit. - Az asztal mögött matatott valamit, mire az iroda falának egy része nagy robajjal megmozdult és kinyílt. Az átjáró mögött egy lépcsőt pillantottam meg. - Kövess! - mondta, és elindult, fel a lépcsőn. Követtem.

A lépcső felvezetett a tetőre, ahonnan az egész környéket be lehetett látni. A látvány elsőre szíven ütött. Sárga homoktenger ölelte körül a Farm épületegyüttesét. A távolban barnás hegyek közül kandikált ki a nap, és apró foltként egy falut is lehetett látni. Ámulva körbeforogtam. Egy végtelen világ tárult fel előttem, egy olyan világ, melyet fogságban születettként el sem tudtam volna képzelni. Egy felfedezésekkel, csodákkal teli világ.

- Egy napon odakint fogsz élni. De nem most. Mindennek eljön a maga ideje.

3.

Ahogy a földön fekszem, ahogy a vértócsában bámulom magam, kezdem azt érezni, hogy mindennek oka volt, minden, ami a történés pillanatában esetlegesnek és jelentéktelennek tűnt, értelmet nyert most. Akár egy görög drámában, minden mozzanat a katarzis szükséges előjátéka csupán, színek egy hatalmas égi festő palettáján.

Az ecset az utolsó vonásoknál jár... a nagy mű hamarosan elkészül.

Itt hagytak... Itt hagytak, mint egy kutyát, kivérezni a makulátlan, csillogó padlón. Megláttam az igazságot... és elvesztettem. És nem érdekelt. És most sem érdekel! Nincs szükséged a világra, ha az, ami valójában kellhet éppen elfér a tenyeredben.

A mesterrel való beszélgetésem jutott eszembe. Mennyire hittem, hogy a helyes ösvényt járom, mennyire hittem, hogy sosem fogok letérni róla. Elfelejtettem a nyilvánvalót, azt, amit kisgyermek korom óta vertek a fejembe: Semmi sem igaz.

*

- Semmi sem igaz, mindent szabad - szólalt meg egy hang mögöttem.

Riadtan hőköltem volna előre, de a túlélési ösztön visszatartott. Ugyanaz a hang volt, amit 13 éve a születésnapom reggelén hallottam. Dorah hangja.

Gyengéden a vállamra tette a kezét és mosolygott. Ugyanúgy, mint mindig. Hátrébb léptem. Alattam a végtelen kékség rohant. Épp ugrani készültem.

Abstergo... abstergo metum.

2.

- Jonathan, a mester látni akar!  - szólt hozzám egy vékonyka hang a szikrázó napsütésben úszó júniusi reggelen. Mielőtt felnéztem volna, már tudtam ki szólt hozzám, pedig a félálom még rabságában tartotta az elmémet. Dorah volt az. Felültem az ágyban.

- Neked is jó reggelt, Dorah! - mondtam kissé bosszankodva, amiért felébresztett, de ugyanakkor örömmel a szívemben, hiszen mindig jól esett, ha megszólított a nálam csupán egy évvel fiatalabb lány.

- Jó reggelt... Siess már, tudod, hogy utálja, ha megvárakoztatják - mondta, és kilépett a szobám ajtaján. Még egy pillanatra visszafordult: "Boldog születésnapot!"  kiáltotta, majd kiloholt, mielőtt még válaszolni tudtam volna. Teljesen elfeledkeztem a születésnapomról. A Farmon könnyen elveszíti az ember az időérzékét.

Megfogadtam Dorah tanácsát. Gyorsan magamra húztam a farmeromat és a fehér kapucnis pulóveremet, majd felvettem az ágy mellett várakozó cipőmet.Tudtam, hogy hol találom meg a mestert, a főépületben volt az irodája, reggelente szinte kivetél nélkül mindig ott tartózkodott. Miközben lefelé siettem a lakókörlet lépcsőjén, elgondolkoztam. Mégis, miért hívathatott a mester? Biztos, hogy nem felköszönteni akar, az elmúlt 14 alkalommal egyszer sem tette. Távolságtartó volt a tanítványaival. Tudta, hogy egy vezetőnek miként kell tekintélyt parancsolnia, úgy, hogy az ne csapjon át zsarnokságba. Született vezéregyéniség volt.

Most először lépek majd be egyedül az irodájába. Két lehetőségem van, vagy valami rossz fát tettem a tűzre, vagy dicséretet kapok. De mégis miért kapnék dicséretet? Nem tettem semmi említésre méltót az utóbbi időben. Mondjuk az igazat megvallva olyasmire sem emlékszem, amiért szidást érdemelnék. Eközben már az udvaron vágtam át, mely szinte még üres volt, csak néhány fehérpulóveres lézengett gondtalanul.

A főépület ajtaja előtt találkoztam Dorah-val.

- Büszke vagyok rád - mondta mosolyogva. Ő már tudhatott valamiről, amiről én nem. A szavai nyugtatólag hatottak rám, a mester irodájáig hátralevő utat mosollyal az arcomon tettem meg.

1.

Első emlékeim egy Farm nevű helyhez kötnek. Itt nőttem fel sok másik kortársammal együtt, szerető közösségben. A hatalmas alapterületen elhelyezkedő épületegyüttes jelentette az egész világot számunkra. Mindent megtermeltünk magunknak, akár egy szerzetesrend, elszigetelve a külvilágtól.

A telek közepén állt a fehérre meszelt főépület, melyet körülölelt a kert mézédes gyümölcsöket termő fáival és mennyei illatokat árasztó virágaival. A Farm négy oldalával párhuzamosan állt a négy melléképület: a fiúk, a lányok és a tanárok lakókörlete, valamint az edzőterem.

Nem rabok voltunk, épp ellenkezőleg, kedvezményezettek. Magas szintű képzést kaptunk, a szellemiség és erőnlét terén egyaránt.

Sosem kérdeztük miért vagyunk itt, hiszen szinte az első leckék között megtanultuk, hogy a világot nem lehet a könnyű úton, kérdésekkel megismerni, nekünk magunknak kell kijárni a válaszokat.

Egyenruhát hordtunk - fehér kapucnis pulóvert - mégis a szívünkben nyoma sem volt az uniformizáltságnak, pontosan átéreztük, hogy mennyire különbözőek vagyunk.

"Semmi sem igaz, mindent szabad." Így szólt a Farm legfőbb szabálya. Rávezettek minket, hogy túllépjünk e szavak látszólagos jelentésén, és magunkévá tegyük valódi tartalmukat. Megtanultuk, hogy a szabadság csak a bölcsesség útján érhető el.

Tizenöt éves koromig szakadatlanul folytak az erőnléti edzések és az elmét pallérozó órák, igyekeztem a legjobb lenni, de nem azért, hogy társaim fölé kerekedjek, hanem, hogy önmagamnak megfeleljek. A tizenötödik születésnapomon meg is lett mindennek az eredménye.