5.

Nem tudtam szabadulni a látottaktól. A szabadság olyan érzés, melyet ha egyszer megtapasztaltál, sosem feledhetsz el.

Az ágyamon ültem, a kapott könyv a párnámon feküdt az olvasólámpa fényében. Éjjel volt, nem kockáztathattam, hogy valaki meglásson. Ki ez az Altaïr? Kinyitottam a könyvet, és olvasni kezdtem.

Már napokat töltöttem el a kinccsel. Vagy inkább heteket? Hónapokat? Már nem lehetek biztos semmiben... A többiek időről időre felkeresnek – étellel kínálnak, megpróbálják elterelni a gondolataimat. Szerintük hanyagolnom kellene a tanulmányaimat... Malik szerint az egészet abba kellene hagynom. De még nem állok készen rá. Az Éden almáját meg fogom érteni. Muszáj lesz... Fegyver volna? Vagy egy jegyzék? Vagy mindkettő? "Aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza." Az ilyen állítás mögött rejlő bölcsességét meg tudom érteni... De az, hogy igaz is legyen... a szó szoros értelmében? 

Egy társadalom, mely ideákkal és információkkal vívna háborúkat kard és acél helyett? A tárgy feladata egyszerű. Sőt, alapvető. Uralom. Irányítás. De a folyamat... a módszerei és eszközei, melyekkel él... EZEK a lenyűgözőek. Azok, akik tanúi ragyogásának, ígéretet kapnak, hogy minden vágyuk teljesül. Csak egy dolgot kér cserébe: teljes engedelmességet. Ki tudna ennek ellenállni? Ez a megtestesült csábítás. Emlékszem a pillanatra, amikor az én akaratomat is megrendítette egy pillanatra. Amikor Al Mualimmal álltam szemben, az önbizalmam megingott. Kiderült, hogy ő, akit addig atyámnak hittem, a legnagyobb ellenségem. A kétség legapróbb felvillanására volt csupán szüksége, hogy az elmémbe férkőzzön. Nekem azonban sikerült elűznöm a rémképeit – helyreállítottam az önbizalmamat – és a túlvilágra küldtem. Megszabadítottam önmagam. Most azonban azon tűnődök... Tényleg sikerült? Hiszen itt ülök – kétségbeesetten próbálom megérteni azt, amit megesküdtem, hogy elpusztítok. Miért? Mert az Almának el kell mondania valamit. Érzem valaminek a vibrálását – egy nagy és veszélyes valami vibrálását... Mindannyiunk élete kockán forog. Az én kötelességem tenni valamit. Ezért nem tehetem... Nem hagyhatom itt, amíg meg nem találtam az igazságot.

Nem értettem. Alma? Kincs? Kik ezek az emberek? Altaïr, Malik, Al Mualim? Tovább olvastam.

Mi az Asszaszin Rend három legnagyobb önellentmondása?  (1) A békét próbáljuk terjeszteni, de gyilkosság útján. (2) A szabad gondolkodásra akarjuk rávezetni az embereket, de engedelmességet várunk el egy mester és a szabályok iránt. (3) Rá akarunk mutatni a vak hit veszélyeire, mégis, mi magunk is gyakorlói vagyunk.

Nincs kielégítő válaszom ezen vádakra, csupán találgatni tudok... A szabályokat egy felsőbbrendű cél érdekében fordítottuk ki? Ha igen, mit mond ez el rólunk? Azt, hogy hazugok vagyunk? Azt, hogy csalók? Azt, hogy gyengék? Minden percben ezekkel az önellentmondásokkal küzdök, és a hosszú évek dacára még mindig nem találtam megfelelő választ... Attól tartok, nem is létezik ilyen. 

Semmi sem igaz, mindent szabad. A hitvallásunk lenne a válasz? Az, hogy egyvalami lehet egyszerre két ellentétes dolog is? Miért is ne? Hát nem én vagyok erre a bizonyíték? Mi, a nemes szándékainkkal és a barbár módszereinkkel? Mi, akik az élet szentségét hirdetjük, de gondolkodás nélkül elvesszük azoktól e jogot, kiket ellenségeinknek vélünk?

A könyv összezavart. Rólunk szólt, de az állításai igaztalannak tűntek. Mi nem vagyunk gyilkosok. Miért kaptam ezt a könyvet a mestertől? Azért, hogy felismerjem, hazugság, vagy azért, hogy megtudjak valamit, amit eleddig a titok homálya fedett? Talán ezért mondta, hogy újra találkozzunk, azután, hogy elolvastam Altaïr kódexét. Három érzés járta át a lelkem: a szabadság, a szerelem és a bizonytalanság érzése. Lehet hogy ez a három igazából egy?