2.

- Jonathan, a mester látni akar!  - szólt hozzám egy vékonyka hang a szikrázó napsütésben úszó júniusi reggelen. Mielőtt felnéztem volna, már tudtam ki szólt hozzám, pedig a félálom még rabságában tartotta az elmémet. Dorah volt az. Felültem az ágyban.

- Neked is jó reggelt, Dorah! - mondtam kissé bosszankodva, amiért felébresztett, de ugyanakkor örömmel a szívemben, hiszen mindig jól esett, ha megszólított a nálam csupán egy évvel fiatalabb lány.

- Jó reggelt... Siess már, tudod, hogy utálja, ha megvárakoztatják - mondta, és kilépett a szobám ajtaján. Még egy pillanatra visszafordult: "Boldog születésnapot!"  kiáltotta, majd kiloholt, mielőtt még válaszolni tudtam volna. Teljesen elfeledkeztem a születésnapomról. A Farmon könnyen elveszíti az ember az időérzékét.

Megfogadtam Dorah tanácsát. Gyorsan magamra húztam a farmeromat és a fehér kapucnis pulóveremet, majd felvettem az ágy mellett várakozó cipőmet.Tudtam, hogy hol találom meg a mestert, a főépületben volt az irodája, reggelente szinte kivetél nélkül mindig ott tartózkodott. Miközben lefelé siettem a lakókörlet lépcsőjén, elgondolkoztam. Mégis, miért hívathatott a mester? Biztos, hogy nem felköszönteni akar, az elmúlt 14 alkalommal egyszer sem tette. Távolságtartó volt a tanítványaival. Tudta, hogy egy vezetőnek miként kell tekintélyt parancsolnia, úgy, hogy az ne csapjon át zsarnokságba. Született vezéregyéniség volt.

Most először lépek majd be egyedül az irodájába. Két lehetőségem van, vagy valami rossz fát tettem a tűzre, vagy dicséretet kapok. De mégis miért kapnék dicséretet? Nem tettem semmi említésre méltót az utóbbi időben. Mondjuk az igazat megvallva olyasmire sem emlékszem, amiért szidást érdemelnék. Eközben már az udvaron vágtam át, mely szinte még üres volt, csak néhány fehérpulóveres lézengett gondtalanul.

A főépület ajtaja előtt találkoztam Dorah-val.

- Büszke vagyok rád - mondta mosolyogva. Ő már tudhatott valamiről, amiről én nem. A szavai nyugtatólag hatottak rám, a mester irodájáig hátralevő utat mosollyal az arcomon tettem meg.