Ahogy a földön fekszem, ahogy a vértócsában bámulom magam, kezdem azt érezni, hogy mindennek oka volt, minden, ami a történés pillanatában esetlegesnek és jelentéktelennek tűnt, értelmet nyert most. Akár egy görög drámában, minden mozzanat a katarzis szükséges előjátéka csupán, színek egy hatalmas égi festő palettáján.
Az ecset az utolsó vonásoknál jár... a nagy mű hamarosan elkészül.
Itt hagytak... Itt hagytak, mint egy kutyát, kivérezni a makulátlan, csillogó padlón. Megláttam az igazságot... és elvesztettem. És nem érdekelt. És most sem érdekel! Nincs szükséged a világra, ha az, ami valójában kellhet éppen elfér a tenyeredben.
A mesterrel való beszélgetésem jutott eszembe. Mennyire hittem, hogy a helyes ösvényt járom, mennyire hittem, hogy sosem fogok letérni róla. Elfelejtettem a nyilvánvalót, azt, amit kisgyermek korom óta vertek a fejembe: Semmi sem igaz.
*
- Semmi sem igaz, mindent szabad - szólalt meg egy hang mögöttem.
Riadtan hőköltem volna előre, de a túlélési ösztön visszatartott. Ugyanaz a hang volt, amit 13 éve a születésnapom reggelén hallottam. Dorah hangja.
Gyengéden a vállamra tette a kezét és mosolygott. Ugyanúgy, mint mindig. Hátrébb léptem. Alattam a végtelen kékség rohant. Épp ugrani készültem.
Abstergo... abstergo metum.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése